Nicsak, ki beszél?

Emlékeztek még erre a Nicsak, ki beszél című filmre John Travoltával és Kirstie Alleyvel a főszerepben? És tudtátok, hogy az eredeti hangja Mickynek, a kisfiúnak Bruce Willis volt? És mi köze ennek az egésznek egy kismama bloghoz? Az megvan, hogy a főhős, a taxis, aki éppen a kórházba viszi a főhősnőt, aki éppen szül és aztán több-kevesebb bonyodalom után összejönnek és még több részen keresztül zajos, de boldog családot alkotnak? Most elárulom: én is keresem az én John Travoltámat. Persze nem baj, ha nem taxis, mert itthon nem igazán találkoztam még - számomra - vonzó taxissal. De a lényeg az, hogy sokat - talán túlzottan is - töröm a fejemet azon, hogy vajon megtalálhatja-e még a hősét a hősnő, ha már van 1 egész, és 1/3 gyereke és ráadásnak 3 kutyája? Tudom, gondolkodtam volna előre... De mint írtam, korábban az orvosok azt mondták, hogy hormonterápia és miegymás nélkül nem valószínű a kis alien eljövetele, és amikor meg egyszer csak itt volt, én meg már 36 éves vagyok, úgy döntöttem, lesz, ami lesz, belevágok. Meg aztán persze nézhetjük spirituálisan is, hogy hát nincsenek véletlenek. Arról nem is beszélve, hogy már nyolcadikos koromban - amikor egyszer biosz, vagy ofő óra helyett megnéztük a Néma sikoly című filmet -, hogy én soha nem fogom elvetetni a gyerekem, bármi történjék.

Szóval itt van ő, itt vagyunk mi. Az egész család örül, a nagytesó is, a nagyszülők is - csak egyvalaki nem, akinek kellene, de most már jobb is, hogy így alakult. Na, de még mindig nem hagy nyugodni a kérdés, hogy létezik-e az én John Travoltám, vagy ilyesmi csak a filmekben van? Szerencsére általában van válaszom is magamnak. Az, hogy én itt vagyok, hogy ez a kicsi itt van, egy csoda. És vagy minden csoda, vagy semmi sem az, ahogy Feldmár András mondta egyszer. Tehát aggodalomra semmi ok, egyszer minden és mindenki a helyére kerül. Csak győzzem kivárni. A türelem nem erősségem. Ezt a 40 hetet is alig bírom kivárni, pedig már csak 26 van hátra.